HALLGATÓK TUDOMÁNYOS AMBÍCIÓINAK TÁMOGATÁSA: [ÖNKÉNTES] MENTORI MUNKA
Informálisan:
Felsőoktatási pályámon ugyanolyan izgalmas kihívásnak tartom a tehetséges hallgatók felfedezését és támogatását, mint pályakezdő tanító koromban, s lassan-lassan arra kell rájönnöm, hogy ugyanazzal a stratégiával készítem még a negyvenes éveiket taposó levelezős egyetemistáimat is a megmérettetésekre, mint közel négy évtizede az apróságokat: a maximalizmus és a szeretet megfelelő kölcsönös és egyénre szabott keverékével, amit sokszor azért nehéz (vagy nem is lehet) jól eltalálni. A mester – tanár viszonynak azt hiszem ugyanúgy van kémiája is, mint a szerelemnek! Ha az összes feltétel adott, de a két ember nem tud egymásra hangolódni, nem fog működni a munka. A diákköri dolgozathoz, az én esetemben a szakdolgozathoz is az kell, hogy tudjunk együtt gondolkodni, értékes időt áldozni a közös munkára, amelyben a hallgató maga találja ki, hogy mit szeretne, hogy akarjon a képességeinek megfelelő maximumot nyújtani, és valami újat, a gyakorlat számára hasznosat kitalálni. Két éve találtam ki a próbaidő intézményét: két hónapon belül bármelyikünk érzelmi következmények nélkül mond hatja, hogy mégsem szeretne a másikkal együtt dolgozni. Bevált!
38 fős első osztállyal kezdtem, ami pályakezdőként nagy kihívás volt. Fizikailag alig lehetett megmozdulni az egyszemélyes padok és táskák között … de pár hét elteltével rájöttem a megoldásra, és az ügyesebb, gyorsabb, bátrabb gyerekek kis-tanítóként segítettek nekem és társaiknak a gyakorló órákon…. Ez a módszer is működik ma is, csak elegánsan tutoroknak, senior tutoroknak nevezzük a segítő hallgatókat, akik az évek során szemlátomást egyre valódibb pedagógusokká válnak!
Arra is a kicsik tanítottak, hogy a legjobb fejlesztő, versenyfelkészítő módszer a kihívásokat tartalmazó, de biztonságos környezet (próbálkozni, vitázni és tévedni szabad), versengeni vele, és versengeni hagyni, s bízni a gyerek ötleteiben, képességeiben, sikerében! Addig kérdezni, provokálni, amíg a saját útját meg nem találja, azt, amit ő szeret!
Másfél évtizedes felsőoktatási munkám legizgalmasabb pillanatai az ex-középiskolás gyerekekben (első évfolyam), vagy a sok éve iskolapadot nem látó levelezős hallgatókban felfedezni a különlegesebben gondolkodót, a megkérdőjelezni merőt, az elhivatottat, s azokat, akik még maguk előtt is rejtegetik a tehetségüket (no és nem is hiszik). S amikor az egykor bizonytalan gyerekek 3-4 év múlva az OTDK-n, vagy a szakdolgozat-védésen kiállnak munkájukat bemutatni, mindenki hiteles ifjú pedagógusokat vagy kutatókat lát már bennük – ezek a legszebb pillanatok.
Informálisan:
Felsőoktatási pályámon ugyanolyan izgalmas kihívásnak tartom a tehetséges hallgatók felfedezését és támogatását, mint pályakezdő tanító koromban, s lassan-lassan arra kell rájönnöm, hogy ugyanazzal a stratégiával készítem még a negyvenes éveiket taposó levelezős egyetemistáimat is a megmérettetésekre, mint közel négy évtizede az apróságokat: a maximalizmus és a szeretet megfelelő kölcsönös és egyénre szabott keverékével, amit sokszor azért nehéz (vagy nem is lehet) jól eltalálni. A mester – tanár viszonynak azt hiszem ugyanúgy van kémiája is, mint a szerelemnek! Ha az összes feltétel adott, de a két ember nem tud egymásra hangolódni, nem fog működni a munka. A diákköri dolgozathoz, az én esetemben a szakdolgozathoz is az kell, hogy tudjunk együtt gondolkodni, értékes időt áldozni a közös munkára, amelyben a hallgató maga találja ki, hogy mit szeretne, hogy akarjon a képességeinek megfelelő maximumot nyújtani, és valami újat, a gyakorlat számára hasznosat kitalálni. Két éve találtam ki a próbaidő intézményét: két hónapon belül bármelyikünk érzelmi következmények nélkül mond hatja, hogy mégsem szeretne a másikkal együtt dolgozni. Bevált!
38 fős első osztállyal kezdtem, ami pályakezdőként nagy kihívás volt. Fizikailag alig lehetett megmozdulni az egyszemélyes padok és táskák között … de pár hét elteltével rájöttem a megoldásra, és az ügyesebb, gyorsabb, bátrabb gyerekek kis-tanítóként segítettek nekem és társaiknak a gyakorló órákon…. Ez a módszer is működik ma is, csak elegánsan tutoroknak, senior tutoroknak nevezzük a segítő hallgatókat, akik az évek során szemlátomást egyre valódibb pedagógusokká válnak!
Arra is a kicsik tanítottak, hogy a legjobb fejlesztő, versenyfelkészítő módszer a kihívásokat tartalmazó, de biztonságos környezet (próbálkozni, vitázni és tévedni szabad), versengeni vele, és versengeni hagyni, s bízni a gyerek ötleteiben, képességeiben, sikerében! Addig kérdezni, provokálni, amíg a saját útját meg nem találja, azt, amit ő szeret!
Másfél évtizedes felsőoktatási munkám legizgalmasabb pillanatai az ex-középiskolás gyerekekben (első évfolyam), vagy a sok éve iskolapadot nem látó levelezős hallgatókban felfedezni a különlegesebben gondolkodót, a megkérdőjelezni merőt, az elhivatottat, s azokat, akik még maguk előtt is rejtegetik a tehetségüket (no és nem is hiszik). S amikor az egykor bizonytalan gyerekek 3-4 év múlva az OTDK-n, vagy a szakdolgozat-védésen kiállnak munkájukat bemutatni, mindenki hiteles ifjú pedagógusokat vagy kutatókat lát már bennük – ezek a legszebb pillanatok.
